Initial D – írta: mici

Na miről is van szó? Látszólag nem több mint egy rajzfilm, ami egy autós szubkultúráról, a drifterek világáról szól. Van egy kis baráti társaság, ennek tagja Takumi, aki az apukája üzletében besegít néha. Ő szállítja házhoz a tofut. Nem nagyon szereti ezt csinálni, így tehát amennyire csak tud, siet haza, a hegyről lefelé olyan gyorsan ahogy csak lehet. Így alakul ki egy sajátos technika, amiről ő maga sem tudja még az elején, hogy micsoda. Ő csak haza akar érni minél hamarabb. Egy napon a városba érkezik a legendás drifter, és véletlenül összeakad Takumival, mármint a hegyen. Utána keresi, hogy ki volt a panda festésű Toyota Trueno vezetője. Persze a fiúk az öreg versenyzőre gondolnak, Takumi apjára Buntára, és próbálják rávenni hogy üljön újra volán mögé. De nem, hanem a fiát küldi el a versenyre. Ez a feltétele, hogy hó végén elvihesse az autót, ugyanis Natsukival mennének a strandra.

Initial D

Takumi részt is vesz a versenyen, nyer is. A haverjai megdöbbennek, utána büszkék, ilyesmi. És itt van a reklám ideje, mert látszólag eddig csak néhány sablon. Úgy tűnik azért, hogy két reklám között ne állóképet kelljen már nézni. De azért ezt-azt már most is, az első tíz percben észrevehetünk. A japán anime eléggé nem akármi. Mármint műfajként. Mi Európában gyakran azt hisszük, hogy ó ez „csak egy rajzfilm”. Persze, hogyne, a magyar animációs filmgyártásnak is vannak remekei. De vegyük csak észre hogy milyen külön hangsúlyt kap, hogy „egész estés animációs film”! Mintha ezen fenn kéne akadni, hogy hűha… Japánban ez természetes. Valahogy a drámai alkotásokat mi eleve úgy gondoljuk, hogy „nagy drámai”. Ez a „nagy” jelző ami érdekes. Amikor sorskérdésről, valami nagy hűha, életről halálról meg miről van szó, akkor ahhoz csak a filmdráma műfaja lehet méltó. Ellenben a kicsike hétköznapi jelentéktelenségek, azokhoz esetleg elmegy a rajzfilm.

Initial D

Mit lehet, vagy mit lenne jó eltanulnunk Japán cimbijeinktől az inerciális driften kívül? Igen, azt a nézőpontot is, ahonnan feltűnhet nekünk, hogy ez az európai gondolkodásban nagyon divatba jött dichotóm szétválasztottság nem is annyira magától értetődő. Mert hát ugye mi a kicsi és mi a nagy? Egy ilyen felosztásnak a szempontjai honnan jönnek? Egy virág alapos megnézése vagy belemerülni egy nyár délutáni hangulatba, az mitől lenne eleve kis jelentőségű, valami figyelemre érdemtelen? Még az is lehet hogy a „kicsiben” veszünk észre valami olyasmit ami a „nagy” értésében mellőzhetetlen. Igen, a buddhizmus szemléletmódja jut itt szóhoz. A képek realisztikus megrajzolása is nagyon érdekes ebből a szempontból.

Van ugye, mondjuk úgy egyelőre jobb szó híján, realista – más mint az a „realizmus” – ábrázolás a nyugati animációs filmgyártásban is. De ha a Disney-Pixar művekre gondolunk, nehezen tudjuk nem azt érezni, hogy jó, jó, szép, szép, de azért ez mégis csak egy „kunszt”, megmutatása annak, hogy ezt is tudjuk, ma már, ezzel az informatikai háttérrel erre is képesek vagyunk. A japán anime realista rajzolásmódja más. Itt is van egy szándék, hogy az úgy legyen megrajzolva, amint az „van”, de miért? És ez a „miért?” a lényeg. Épp a részletek miatt. Ez a realisztikus képrajzolás azt mondja, hogy számítanak a részletek. Persze, mondhatnánk némi elhamarkodottsággal, hogy hát akkor filmet kell forgatni, ott látszik minden részlet. A mű kiemel, játszik a hangsúlyokkal. Ha valamit háttérbe visz, halványabban jelenít meg, azzal észrevehetőbbé tesz valamit ami egyébként gyakran homályban vagy takarásban van.

Initial D

Ezt a kiemelést az animék is megteszik, csak szelíden, finoman. Ez a mozzanat már eleve ott van abban, hogy a kép egyáltalán meg van rajzolva. Ez a megrajzoltság, ez a gond ráfordítás a részletgazdagságra, egyben az alkotó szerénysége is. A keleti művész másként mutat meg mint a – régebben szokásos – nyugati. Az európai művészre sokáig úgy gondoltak, mint valami kvázi papra vagy varázslóra aki betekintett az istenek kertjébe és amit látott, megmutatja nekünk is halandóknak, mármint amennyit abból felfogni képesek lehetünk. Mindenképp van – volt – egy közvetítői szerep ami összekapcsolódik egy beavatottsággal, felkentséggel. Ez a felkentség ad egy bátorságot, egy offenzivitást, ami túlzásokhoz is vezethet néha. Ilyen túlzás a hajlandóság, a nagy-nagy absztrakt ábrázolása ahol minden csak jel, és ahol ezek a jelek azt jelzik amit a művész azokkal jeleztetni gondol.

Ilyenek kapcsán szoktak például a „művészet üzenetéről” meg ilyesmi nem létező dolgokról beszélni. A művész a kitüntetett individuum, aki nem kérdez, aki nem bizonytalan, nem lehet a másikra utalt a közös megértésben, aki „tolja a dolgot ezerrel”. A keleti megmutatkozás más. Jobban számol a másikkal. A másik nem passzív befogadó vagy műélvező, vagy ki tudja milyen rettenetességek szoktak még elhangzani. A megértés, a mű előálltsága a másikkal együtt kerül elém, közös megértő erőfeszítésben. A másik jelenléte és a másik mássága legitim. Vagyis neki is van egy története, látásmódja, az ő számára egyik hangsúly egy kicsikét ide tevődik még a másik oda… Mindezeknek a játéka fogja kiadni ami lesz. Ami nincs előzőleg, hanem a mű terében, közös lett-ként keletkezik. Tehát nem egy előzetesen meglévő valami odagondolt lényegiség közvetítéséről van szó, hanem teremtésről. Ezért van, hogy a jó anime nem markol nagyot. Neki nem kell a nagy, vaskos, az éjszakát napvilágba borító tutifixet bemutatni, hanem „csak” engednie kell.

Initial D-04

Vagy többnyire engedni és kicsiny részben hozzátenni, hozzámondani azt, ami az értelem létrejöttét segíti. Külön érdekes hogy az Initial-D-ben a hangok is mennyire realisztikusak. Az jó, hogy mondjuk a sárga RX-7-s szépen ki van rajzolva és értjük is ennek az okát, de hogy igazi Wankel hang legyen alatta az aztán nem semmi! Vagy Takumi AE86-osa valódi 4-2-1 leömlő hangot produkál, szóval hűha! Nagy hangsúlyt kap itt a dirft, de tényleg. Nem ürügy valami más mögött csak hogy teljen az idő. Pontos, tényleg úgy van. Kis túlzással szakmai anyag, majdnem úgy ahogy Hemingway-től megtanulunk vadászni. Ez az AE86 sem egy véletlen. Jó, tudjuk, hogy mára kialakult körülötte egy legenda, de ez épp az Initial D-nek is köszönhető. Kezdetben ez egy hétköznapi autó volt. Jó, de semmi különös, sem nagy teljesítmény, sem megjelenés, sem szofisztikált futómű, semmi. Pont ilyen tofu kiszállító autónak való. Átlagautó na. Átlagautó, ami Toyotás megbízhatósággal szolgál egy átlagéletet. És ugye milyen szempontból minősítenek egy életet átlagéletnek, olyan lekicsinylő hangsúllyal mint azt a versengő nyugati világban szokás? Miért, ezek a fiúk nem versengenek? Dehogynem, és mennyire másképp!

Tehát ez a Truenó lényegében a japán zsiguli. Na jó, egy kicsikét finomabb autó, legalábbis a motorját tekintve. Egyébként, ha mondjuk a hátsó futóművét vesszük, ami azért nem mindegy a drift szempontjából, az egy teljesen olyan öltengőkaros merevtengely, mint a régi Ladák alatt. Mégis, primitív, kezdetleges alkotóelemekből is lehet valami jót csinálni. Összegondoltság, odafigyeltség kell hozzá, olyasmi ami nem tűnik talán fel elsőre, nem látványos, nem harsogó. Beletenni a dologba a munkát, a tanulást, a minőséget, akkor is ha semmi biztosíték nincs arra, hogy azt valaki valaha észreveszi-e, arra meg végképp nincs, hogy azért valamiféle elismerést kapjunk. Versenyeznek ezek a fiúk, és valami kis elismerést, valami kis dicsőséget várnak ugyan, de mégis, végig ott van kétségtelenül valami olyasmi amit attól függetlenül keresnek, hogy azért most ráadásként kapnak-e rajongást a pálya szélén álló lányoktól vagy sem. Az egyik ilyen megvalósítandó, elérendő, az inerciális drift. Egy-egy elejtett félszóval, félmondattal történik rá utalás. Nem mondja senki, hogy na most akkor megcsinálom, de mégis mindenki tudja, hogy minden erőfeszítés, minden gyakorlás kifutása oda tart. De mi ez az inerciális drift?

Initial-D-2-Movie-01

Nagyon érdekes az a rész amikor Skyline-os gyerekekkel versenyez Takumi. Két iskola összecsapása is ez. A Skyline-nal versenyző azt mondja, hogy íven kell menni, aszfalton a drift lassít. Ez igaz is, a sodródó autó mindig lassul. Ebből a szempontból szokás a driftet látványcirkusznak, shownak tekinteni, de nem olyasminek aminek legitim helye lenne az autósportban. Ennek a, hogy is mondjuk, szóval, ennek a két világnak a határán van az inerciális drift. Íven megyünk de egy kicsit átlépve a tapadáshatárt. Egy nagyon vékony helyzet ez, egyszerre egyensúly, de épp így az egyensúly legnagyobb hiánya is, mert ha egy kicsit sok, akkor máris lenn vagyunk az útról, de ha egy kicsit kevés akkor csúnya bucskázó rándulással az autó újra betapad az ívre. Mi is történik? Az első, hogy megfelelően nagy tempóval kell kezdeni, ami eléggé veszélyes. Ha elegendő a sebesség akkor az autó egy picit alulkormányzott lesz. Egy kissé elkezdi tolni az elejét. A felkészült driver, ekkor egy kicsit több gázt ad, erre megindul az autó fara is. A gép tömegközéppontja szépen az íven megy, miközben a hossztengelye minden pillanatban a pályaív adott pontjához húzható érintővel állandó szöget zár be (drift angle).

A legszebb inerciális drift amikor az első kerekek egyenesben állnak, tehát ekkor nincs is ellenkormányzás. A tökéletes az lenne ha valóban szinte kormánymozdulat nélkül mennénk végig a kanyaron. De persze a valóságban már csak azért is, mert mondjuk az útburkolat kicsit huplis, meg a legkeményebb futómű is leng valamennyit, tehát folyamatosan korrigálni kell. Ezek a korrekciók tartják meg ezt az egyensúlytalan egyensúlyt. Tényleg nagy élmény, bár utcai autóval csak télen sikerül elérni, persze forgalomtól elzárt területen. Ez az „en” megjelenésének, mondjuk egy alkalma. A buddhizmus „en”-fogalma valami köztes létet jelent. Valami, ami se nem ez, se nem az, de ez az „ez” és ez az „az” sem lenne nélküle önmagában. A régi japán házak tornáca ilyen. Az eltolható falakkal a tornác hol a külső, hol a belső térhez kapcsolódik. Mindig az ami, de mégis, egyetlen alkalommal sem, ugyanis vagy szoba vagy udvar. Érdekes, hogy japánul a háznak ezt a tornácszerű részét úgy hívják hogy engawa, en-gawa.

i773073

De egy kicsit visszatérve rá, hogy miért nem lehet utcai autóval aszfalton megcsinálni és havon is csak éppen úgy ahogy? Takumi hacsirokuja egy rally versenygép amivel az apukája versenyzett, így önzáró diferenciálművel van ellátva. Az utcai autókból ez hiányzik, nagyon kevés kiviteltől eltekintve. Mi történik egy ezerötös Ladával? Jössz rá a kanyarra, megvan a tempó is, a befordulást követően az ívnek úgy 1/3-ánál rálépsz a gázra, a motor felbőg és az autó egyenesen nekimegy a szalagkorlátnak. Miért? Ugye nincs önzáró diferenciálmű. Ezért az ívbelső, tehermentesedő kerék elkezd a levegőben kaparni, füstöl egy kicsit, de nem tol. A másikon amin a teher van meg ugye csak annyi nyomaték keletkezik mint ezen az ívbelsőn, tehát bután „áll” az autó a kanyarban. Persze zsigulinál szokták alkalmazni azt a sufnituning megoldást amit úgy hívnak, hogy a differenciálmű lehegesztése. Közúton tilos, és életveszélyes. Nem csak hogy nem fog kanyarodni az autó, hanem már kisebb esőben is, gázelvételre úgy dobja a farát hogy ihaj! És itt jön be a képbe egy másik nagyon érdekes dolog, a nagy és a kicsi, a sok és a kevés, a drága és az olcsó és mindezek kapcsán a minőség kérdése. Jön a Skyneline-os csávó hogy ő íven megy és amúgy is az övé a legerősebb autó, ami persze hegynek felfelé jól is jöhet, meg aztán négykerékhajtás, középső aktív diffzár, minden. A másik legendás gép. Tegyünk bele mindent! Meg ha erő van, minden van! Pislog szegény Takumi, na most mi lesz? Aztán a sok elkezd kevesebb lenni. A négykerékhajtás miatt egy kicsikét orrnehéz Skyneline jobban terheli az első gumikat és amikor azok túlmelegszenek a gép alulkormányzottsága nő, és végül szalagkorlát. Itt van egy nagyon érdekes pont a filmben. A Skyneline-os gyerek nem csak hogy elfogadja a vereséget, de egy megkönnyebültségnek ad hangot. Valami megnyugvás, hogy nem kell már tovább fenntartani egy olyan „imidzs”-et amiről azért úgy sejti az ember hogy nem, vagyis, hogy erővel nem lehet pótolni a kifinomult összeszedettséget, a tudást, a gyakorlottságot.

A másik érdekes momentum, amikor Shingo – Hondás Petike had kínáljalak meg! – kihívja Takumit azzal az alattomos csellel, vagy nehezítéssel, hogy ragasztószalaggal rögzítsék a jobb kezüket a kormánykerékhez. Ebbe Takumi érdekes módon belemegy. Menet közben szembesül azzal hogy leragasztott kézzel nem tud kellő mértékben ellenkormányozni, míg a hondás gyerek ugye elsőkerekes autóról lévén szó, ballábfékkel – és kézifékkel – befordul, gázra meg kijön a túlkormányzottságból, tehát neki ez a ragasztás hátrány nem hátrány. Takesz először ügyetlenkedik. De menet közben érti meg, hogy mi is a helyzet. Igaz, hogy elégtelen információk alapján vállalta el a kihívást, nem tudta előre, de valahogy alkalmazkodik a helyzethez és megoldja. Lehetne kérdezni, hogy miért nem gondolkodott előre? Na de ki tud előre gondolkodni? Jó, néhány esetben igen, de azért egy-egy élet talán mégsem csak valami általánosnak egy esete. Ami tanulságos az egyik ember számára, az a másik ember számára, más sorstörténeti előzmények összefüggésében nem. A megértés, az értelemképződés történeti, mondhatjuk egzisztenciális történés, olyan „amiben benne kell lenni”.

i773063

Érdekes, hogy Takumi a megoldásra az inerciális driftben talál rá. Elég gyorsan kell menni ahhoz, hogy ne legyen szükség túl nagy kormánymozdulatokra. Ez az átmenetiség egyben a megértésnek valami kiazmusa. Valamiért csinálom, de hogy miért az az abból derül ki hogy csinálom. És vajon értelmes-e az ilyenkor szinte magától adódó „mi volt előbb?” kérdés, vagy pedig csak egy 2500 éve divatban lévő metafizikai elfogultság jele?
Az inerciális drift „en”-je a megértés egzisztenciális „benne levés természetűsége”. Mindez csak valami súlytalan kis érdekesség lenne, ha nem vennénk észere hogy a legalapvetőbb köztesség ami egyszerre a legvalódibb lét, – tudom, tudom, ez pleonazmus, de hát fokozni akarok! – az az „én” és „te” közötti találkozás.

Na most, felvetődhet, hogy mindez benne van-e a műben vagy csak én magyarázom bele? Mennyire nyugati már maga egy ilyen kérdésfeltevés! Mennyire apollóni szellemű (by: Nietzsche)!

Mert hát nem az számít, hogy mi van benne, hanem hogy mit hoz játékba! Megszólít-e? Megmozdítja-e azt, ami egyébként rajta kívül van? Én úgy látom, hogy igen. De majd úgyis megnézitek saját szemetekkel. Mindenesetre az Initial D egy jó anime. Keveset markol, nem akar túl sokat és pont ebben van az ereje. És hasonlóan, akkor most ez az egész autós, driftelős micsoda, csak egy „körítés” lenne ami mögött valami igazi lényeget vagy „mondanivalót” kellene felfedeznünk? Ez a „nem belemagyarázás-e?” kérdés már eleve feltételezi, hogy valami „benne van”, csak az a kérdés, hogy mi. Nos, nagyon szépen mutatja a film ezt az eleve szét nem váltságot. Az egész autós szubkultúra dolgot valahogy úgy tekinthetnénk mint a hangszert és a hangot. Senki sem mondaná, hogy a zene nem más, mint hangok, eszközök, mozdulatok összessége, mint ahogy azt sem (talán), hogy ezek nélkül létezne zene. De ha már muzsika. Nézzük csak meg ezt!

initial_d_fifth_stage_wallpaper_3-HD

Figyeljük meg a művész arcát! Nincs előzetes intenciója arra nézve, hogy: ”na én ezt a mondanivalót akarom áttolni!”, hanem viszi, elragadja a játék. Néha amikor az utcán azt hallom, hogy minden második – jó, harmadik – autóban valami tuc-tuc megy, arra gondolok, hogy mi lennénk Kodály, Bartók, Weiner, Dohnányi népe? Megnyugtató látni, hogy azért van amikor a mag jó földbe hullik. Nem hiába népszerű a Kodály-módszer Japánban (is). Vagy lassan mondhatjuk, hogy Japánban inkább, mint nálunk. A videónak azok a részei is érdekesek amikor a művész a technikáról beszél és arról, hogy a hangszer adta játéklehetőségeket miként lehet kibővíteni. Persze a hangszerek fejlődésének is van története, ez sem előzmény nélküli.

Reklámok
Kategória: animáció
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

3 hozzászólás a(z) Initial D – írta: mici bejegyzéshez

  1. Lengabor szerint:

    “Mi Európában gyakran azt hisszük, hogy ó ez „csak egy rajzfilm”.”
    Nagy tévedés. Itthon tényleg sokan ezt hiszik, de a nyugat-európai fejlett gondolkodásmódot nem lehet rávetíteni erre az ostoba, elmaradott országra, ahol a szocializmusból megmaradt őskövületek magukkal hozták a besúgó, feljelentgető mentalitást is, ami az egykori ORTT-vel karöltve totálisan a földdé tette egyenlő az animézést. Már 1998-ban megmutatták a foguk fehérjét a drága aggódó szülők és a szellemi toprongy “szakemberek”, ami aztán a 2010-es megszűnésig ki is irtotta itthonról az animéket. E mellé pedig a Sony totális inkompetenciája is bejött, ami az Animax tudatos tönkretételén túl a VIASAT bezsákolásában és hirtelen pálfordulásában is megmutatkozott. Ausztriában, Németországban, Franciaországban, vagy épp Nagy-Britanniában a mai napig is természetes dolog, hogy animéket vetítenek a tévében, élnek és virágoznak az ilyen jellegű DVD-kiadások, a legális online jelenlétük is nagyon erős, dübörögnek az animés szinkronizálások, de még az általában kissé lenézett Lengyelország is lehagyott minket legalább egy olyan premier animével, amiről itthon még csak álmodhatunk. Tény és való, hogy a németeknél is voltak ebből konfliktusok, cenzúrázások, de ott 1993-tól kezdve nem volt olyan év, hogy ne lett volna anime a tévében. Ha nem az RTL II-n, akkor a VIVA-n, ha nem ott, akkor a ProSieben MAXX-en. A mai napig sikerrel vetítik az animesorozatok többségét. Biztos, hogy ezekben az országokban is van, aki beskatulyázza egy egyszerű rajzfilmként, de olyan tudatos és erős bázisa alakult ki a műnemnek és a különböző műfajainak, hogy nem tudta megrengetni ezek stabilitását. Nálunk meg mi volt? “Ez csak mese, jó lesz ez a gyereknek délelőttre vagy kora délutánra!” Ja, hogy van benne vér, erőszak, szexualitás, erősebb nyelvezet, nagyon komoly, elgondolkoztató filozófiai kérdések? Hoppá, hát ez mi? Ezzel az ellentmondással nem tudott mit kezdeni itthon a sok begyepesedett barom, amiből lett panaszkodás, korhatárosdi, vágás, bírósági perek, végül a teljes feladás. Csakhogy a szellem kiszabadult a palackból. Ők szabadították ránk az animéket, ők ismertették meg velünk. Felnőtt egy olyan szerencsés generáció, aki ennek a részese volt. Most pedig mindent megtesz azért, hogy újra megteremtesse. Baromi nehéz dolog a rendkívül sok gátló tényező miatt, de ha ez az ország fel akar zárkózni Nyugathoz (beleértve az USA-t, sőt jobbat mondok: Dél-Amerikát is), akkor előbb-utóbb ezt vissza kell hozni a köztudatba.
    A legfőbb probléma az emberek felfogásával van. Technikai értelemben ezek valóban rajzfilmek. Azonban nálunk a társadalmilag elismert felfogást szokták alkalmazni, ami azt jelenti, hogy a többség számára az a rajzfilm, ami az egész család számára megfelelő, barátságos, erőszakmentes. Vagyis ami a Minimaxon, a Cartoon Networkön, az M2-n vagy a Nickelodeonon megy. Ami ebből a kategóriából kiesik, azzal nem tudnak mit kezdeni. Annyit látnak, hogy rajzolt, aztán kalap. Ha egy nagymama megnézne az unokájával “rajzfilm” címszó alatt mondjuk egy Tokyo Ghoult, valószínűleg ott kapna szívrohamot, ahol van. Pedig a valóság az, hogy az animék túlnyomó többsége teljesen egyenrangú egy nagyon komoly, minőségi, élőszereplős sorozattal vagy filmmel. Ez az, amit Nyugaton már 20 éve is felfogtak úgy, ahogy (ma meg aztán pláne), míg nálunk a mai napig sem sikerült ezt érvényre juttatni. Odáig már szerencsére mi is eljutottunk, hogy a Comedy Central animációs sorozatai (Family Guy, South Park, Brickleberry stb.) nem gyerekeknek valók. A köznyelvben sem meseként vagy sima rajzfilmként hivatkoznak rájuk. A magyar médiás kultúra részei lettek, óriási sikerrel vetíti őket a csatorna. Pontosan ebben rejlik a tévé hatalma 2016-ban is. Pl. az Archer sokáig sehol sem volt. Amint eljutott hozzánk, nagy siker lett, elfogadták az emberek, nem tekintettek kívülállóként azokra, akik azt nézik. Mi van egy animével, amit itthon hivatalosan senki sem láthat? “Mi, nézed azt a japán faszságot? / Az mi? Nem is hallottam még róla.” Az indavideó és a torrent világa nem váltja meg ezt az országot és a lakóinak a felfogását. Csak a tévé lenne képes erre (esetleg a Netflix, ha egyszer épkézláb módon talpra áll itthon is). Épp ezért volt a bukása ellenére is nagy szenzáció, hogy az RTL II bevállalta a legalább félig-meddig anime Űrzavar leadását (holott ha az InuYashat adták volna, vagy bármi mást, amire tömegigény van, akkor nem azt kellene naponta nézni, hogy a SuperTV2 alázza őket), az AMC a négy animefilmet, illetve a nagyon kevesek által látható DIGI Film a 17 Ghibli-film levetítését (amik a leginkább közönségbarát alkotások), de az sem véletlen, hogy már 2013 őszén is megpróbálkoztunk azzal, hogy az M2 20 óra utáni sávjában adjanak animéket. Persze akkor kiderült számomra is, hogy mi itthon a “közszolgálat”, de ennek ellenére is vannak, akik ma is ezt szorgalmazzák a Petőfi TV-re. Ezek már eredmények. Kis lépések a nagy cél felé, de valahol el kell kezdeni rehabilitálni itthon is ezt az egészet. Előbb-utóbb úgyis kihal a fenébe az a generáció, aki beleköpött ennek a levesébe, a mai kor embere pedig egy sokkal nyitottabb szellemiségben nő fel. Eleve azért, mert a 110+ csatorna minden szart ránk zúdított, az ingerküszöb pedig az egekben van. A sok szennyműsor, valóságshow, a telenovellák végeláthatatlan száma olyan szintű kárt okozott, amire egy anime sosem volt képes. De éppenséggel az említett tuc-tuc kontra komolyzene is helytálló példa. Mégis utóbbit büntették, előbbiek pedig vígan élnek és rombolnak. Az ORTT 12 órára elsötétítette az RTL Klubot a Mónika Show miatt. Ma mit látunk? Ugyanazt adják az RTL+on. Ellenben mi van az animékkel? Semmi! Úgy kell könyörögni, rimánkodni, állandóan felhívni a figyelmet, hogy fontolják már meg ezek visszahozását. Nem létezik, hogy Nyugaton ezek csak “véletlenül” teljesítsenek jól nézettségileg. Értem én, hogy itthon divat a cseh – szlovén – szlovák – szerb – román “kultúrkört” majmolni, de sokkal jobb lenne, ha kicsit messzebbre tekintenének. Nem mondom, hogy egyenesen Ázsiába, de ha már nálunk fejlettebb országokban is működik valami, akkor itt is működhetne. Mint ahogy az sem teljesen légből kapott dolog, hogy a dél-koreai doramákra is van igény (nem nekem, mert kb. Szulejmán kategória). Amikor az M1 adott ilyeneket, akkor kialakult ennek is egy nézői bázisa, de ma azt látjuk, hogy az írmagját is kiirtották. A magyar Netflix hozott most egy csomó koreai sorozatot, ami nem rossz, de magyar specifikáció nélkül használhatatlan.
    Tény, hogy az itthon köpködött dolgok Nyugaton is megvannak, de sokkal kiegyensúlyozottabb a kínálat. Persze az is igaz, hogy a magyar embernek mindig kell egy gumicsont, amin rugózhat és amire fröcsöghet. Ha nem egy anime, akkor a politika, a bulvár, az ÉNB, a Szulejmán, az Édes élet, az MTVA, tök mindegy, csak legyen beszédtéma. A mentalitás színvonala lent van a pincében, ami szintén óriási probléma. Ha így nézzük, akkor a “lemesézés”/sima rajzfilmként kezelés nem is tűnik nagy dolognak. Mint ahogy arra is lehet bármikor hivatkozni, hogy a japán egy perverz, beteges népség. Mégis többre vitték, mint mi.
    Az anime ugyanolyan, mint az egekig magasztalt amerikai sorozatok. Gyakorlatilag mindenki találhatna magának való történetet. Nagyon jók a zenék, a karakterábrázolások, akikkel lehet azonosulni vagy szívből gyűlölni. Egy életérzés, aminek ha a részesévé válik az ember, akkor nem nagyon tud tőle szabadulni. Én ezt a magyar csatornáknak köszönhetem, különösképpen az RTL Klubnak és az A+ csatornának. Előbbi ugyan követett el hibákat, félreértette a dolgokat, de heroikus küzdelmet vívott egy eleve ellehetetlenített médiás környezetben. Ezt becsülöm bennük. Sajnos az animézés nálunk megelőzte a korát, ezért is ment csődbe az egész, legalábbis hivatalosan. A netes generáció viszont él és virul, ahogy ez a témakör is. Épp ezért lehetne ebből sikert kovácsolni. Bőven eltelt annyi idő, hogy ezt megpróbálhassák. Szóval amondó vagyok, hogy a kifogások ideje lejárt és itt gyökeres változtatásokra van szükség!

    • Flanker szerint:

      És főleg pénzre.
      Arra azért nem számítottam hogy itt fogok számos bekezdésen át olvasni a driftelési technikákról. É ez nem baj, sőőt 🙂

      • Lengabor szerint:

        Igen, pénz is kell, de tudod, ahol van évi 80 milliárd forint propagandát nyomatni, több milliárdos sportjogokat venni, más csatornák levedlett sorozatait eladni főműsoridős szórakoztatásnak, miközben az iskolákba még kréta sem kerül, vagy ahol 800-1000 milliókat kidobálnak az ablakon egy tehetségkutatóra, ott nem lehet arra hivatkozni, hogy nincs pénz. Egy dolog nincs: szándék. Ez a nem mindegy.
        A cikk egyébként nagyon színvonalas, nincs mit hozzátenni, de a saját mantrám leírását fontosnak tartottam.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s